1. kötet - 1. fejezet~Édes álom?

¤¤¤

 - Jól ment? - éppenhogy csukódott mögöttem az ajtó, a húgom máris értem kiáltott. 

A cuccaimat az előszobai kis komódra dobtam, az esernyőmről leráztam a vizet, és a fürdőkádba állítottam. Karácsonykor eső? Gratulálok, éghajlat. Gratulálok, Isten. Tény, hogy apa kisiklása óta nem vagyunk a mennyek kapujának kegyeltjei, de elvenni a havazást, éppen karácsonykor? Övön aluli húzás volt. Az ember sosem gondolná, hogy a Mindenható is kegyetlen, ha az események úgy kívánják. Apám elárulta. Ennek már többszáz éve. A családunk kegyvesztett lett, anyámat kitagadták a Nagy Tanácsból, apámat a Purgatóriumba taszították, a húgom; Dawn és én pedig a Földre számüzettünk. Nem voltak szép korok azok. Az éppen felfedezett Újvilág, melyben Dawnnak és nekem boldogulnunk kellett. Ott voltunk a rengeteg indián horda lemészárlásánál. Egyetlen lélekvívőnek sem kívánom azt a rengeteg fájdalmat, melyet a mennybe kellett segítenünk. Megtisztítani a lelkeket, megértetni velük, hogy az ember nem rossz lény, nem is gonosz, csak rossz döntések sorával valami olyasmiért harcol, amiről azt hiszi, a tulajdona. Átsegíteni azokat az európai harcosokat, akik hitüket az utolsó pillanatokban veszítették el. Megmagyarázni nekik, hogy feletteseik nem a halálukba vezették őket, csak valami olyan nemes cél érdekében kellett halniuk, amiben hittek. Mindenki megszenvedte az átkelést. Ők is, az indiánok is, én is. Dawn is. Az ő feladata ugyan nem az átkelés segítése volt, csak a tanítás, mégis nehéz volt. Persze, ha a mennyben élhetnénk, már rég lélekvívő lenne, de én nem tudom neki megtanítani, amire szüksége van. Csak magára, és a tehetségére számíthat. 

- Egyszerűbb volt, mint legutóbb - Dawn mellé telepedtem a kanapéra. Egy fatábla fölé hajolt, és rajzolt. 

- Úgy tűnik, Jimmy sokkal intelligensebb volt, mint hittük.

- Kisgyermek, még szép, hogy intelligens. A gyermeki lelke a legtisztább dolog, ami csak az emberi világban létezik. 

- Neked hogy ment?

- Ahogy mindig... - igyekeztem nem elérzékenyülni. Némán húztam ki a kontyomat tartó hajtűket, és hagytam, hogy aranyszőke hajam a vállamra hulljon. Szörnyen klisés, elismerem. De esküszöm, vannak angyalok, akik nem szőkék. - Jimmy felkészült. Nem tudhatta, de éreztem, hogy készen áll. Ha láttad volna, ahogy a mozdonyát kémlelte. Mintha érezte volna, sejtette, hogy miért vagyok ott. 

- Elvégre évek óta szenvedett. A halál neki már megváltás volt. Te is tudod, hogy csak a teste halandó - Washingtont rajzolta. Fel sem nézett. A tévé halkan duruzsolt előttünk. A St. Trinian's második része. Csak lopva figyeltem oda, nem akartam újra minden pillanatát átélni annak, ami ma este történt. Tisztában vagyok vele, hogy a kisfiú egy sokkal jobb helyen van. Csak a teste halott. Csak erre szabad gondolnom. - Jól vagy? 

- Nem is tudom... Azt hiszem, főzök egy teát. Te is kérsz? 

- Aha, epreset.

Szeretem a régimódi ceremóniákat. A teafőzés ma már csak egy bögre mikrózott víz és egy filter. Én inkább sipolós főzőben forralok vizet, megolvasztom a kristályosodott mézet, és vágok néhány szelet citromot. Magamnak zöldtea füvet, Dawnnak epres teafüvet vettem elő. A kedvenc rózsás bögréket tettem az asztalra, és a szűröbe szórtam a füveket. A citromot a mézzel tálcára tettem, mellé a bögréket a melegítővel, aztán, amikor a forraló fügyülni kezdett, lekaptam a tűzről, és a többi kellék mellé tettem. Óvatosan egyensúlyoztam vele a dohányzóasztal felé. 

Csendesen iszogattuk a teánkat, csak a tévé zsongott mellettünk. Az iskoláslányok a Globe-ba értek. Egyszer jártunk ott, még amikor egy család voltunk. Elkísértük apát. Egy színész haldoklott, mi pedig vele tartottunk. Nekem tanulnom kellett, a húgomat nem hagyhattuk otthon, anya pedig szerette volna látni az új drámát, a Hamletet. 

- Te hogy halattál ma? - kiáltottam a zuhany alól. Dawn a tükör előtt szöszölt a hajával. Az enyém enyhén hullámos, de az övé szögenyenes, így minden este kisebb szertartást csinál abból, hogy felcsavarja a tincseit. Egy hiú angyal. Ilyen messze a Mennyektől bármi lehetséges. 

- Haladtam a kutatással. Sibylla segít nekem, könyveket csalt ki Jánostól. 

- Dawn, ez veszélyes! Tapasztalati úton kellene megtanulnod.

- Neked sem kellett, nekem miért? Mert az áruló apánk a purgatóriumban senyved? Meddig kell még elszenvednem az ő bűnének kárhozatát? - csattanással ejtette a fésüjét a  mosdó szélére, és a hangokból ítélve a szobájába vonult.

¤

- Daisy! Daisy!
- Apa? - hitetlenkedve fordultam az ismerős hang felé.
- Kislányom! Hát itt vagy!
- Apa! Hogy kerülsz ide? - a régi otthonunkban voltunk. A mennyek kapujától nem messze. A régi hintaszéke mellett állt, kezei hívogatóan intettek felém.
- Ez nem lehet... - félszeg lépést tettem felé, kezeimet felé nyújtottam. Angyalian mosolygott rám.
- Segítened kell nekem... Ki kell jutnom onnan.
- Isten száműzött. A döntése végleges - nehezebb neki nemet mondanom, mint azt hittem. Valaha ő volt a mindenem, a mentorom, a példaképem, az Apám.
- Nem maradhatok ott tovább! Bosszulj meg, és gyere értem!
- Elárultad! Elárultad a Mindenhatót! Bűnhődnöd kell.
- Képes lennél otthagyni? Az apádat? - hangja méregként kúszott a bőröm alá. Még egy kinyilatkoztatásnak is ilyen erős hatása van. Azon kaptam magam, hogy újabb lépést teszek felé.
A kép megváltozott. Lángok csaptak össze a fejem felett, de nem érhettek el. A purgatóriumban voltunk. A levegő nedves volt, és nehéz, tele az eltévelyedett lelkek bűnével, akik nem találják az utat menny és pokol között. Apa mögött egy pulpituson ott állt a purgatórium ura. Kanyargós szarvait perzselte a tűz, gonosz mosolya rám villant.
- Nem! Nem mehetek érted! Elkárhoztál! Nem!!!

¤

- Daisy! Oké, oké, minden rendben! Nézz rám! - Dawn mellére szorított, és gyengéden ringatott. A szobámban voltam. A falak megnyugtató fehérek, az illatok csak az enyémek, és Dawné. 

- Apa... Apa volt...
- Semmi baj, már vége, feléredtél - csendesen csitított, homlokomból kisöpörte az izzadt tincseket.
- A purgatóriumban voltam. Ott voltam... - szemeimet könnyek futották el, újra megelevenedtek a vörös lángok, a nevető ördög, és az apám.
- Nincs baj, már itt vagy. Itt vagy, biztonságban.

¤¤¤

Kedves Olvasó!

Nagyon szépen köszönöm a Prológushoz érkezett megjegyzéseket, visszajelzéseket, rengeteget jelentett nekem a támogatásotok, és hogy tetszik, amit csinálok. :-)

Remélem, ez a továbbiakban is így marad, és az első fejezet sem okozott csalódást, habár nem volt eseménydús, inkáb csak a főszereplő megismerése volt a cél. Legalábbis, e kötet főszereplőjének bemutatása. 

Találkozunk a következő részekben, addig is mindenkinek kívánok további szép szünetet! 

love, Eliza

1. kötet - Prológus

¤¤¤

Már megszokhatnám, de minden alkalommal, ha ilyen fiatal lélek útját kell egyengetnem, összeszorul a torkom. 

Jimmy alig múlt öt éves, amikor leukémiát diagnosztizáltak nála. Nyolc éves korára annyi kemón volt túl, hogy azt egy felnőtt szervezet sem bírná, Jimmy mégis kitartott. Az elmúlt három évben őrült módon próbálták megmenteni, a családja kórházról kórházra, specialistától természetgyógyászig, de még állítólagos mágusig is járt vele, hátha a kisfiú felgyógyul. Nem így történt. 

Jimmy a betegsége ellenére is eleven kissrác volt. Amikor éppen nem csövek lógtak ki belőle, és nem kellett oxigénmaszkot viselnie, kinn játszott legjobb barátjával; Pamaccsal, a nála két évvel idősebb golden retrieverrel az udvaron, vagy labdázott a szomszéd gyerekekkel. Szerette a vonatokat. Akárhova mentek, kérte a szüleit, hogy vonattal utazzanak, és gyakran a mozdonyvezetőhöz is bekéretszkedett. Elég volt csak hatalmas barna szemeit tágra nyitni, és megnyíltak elötte az ajtók. Sosem azzal foglalkozott, hogy beteg. 

Most, szenteste éjjelén itt ülök az ágya szélén, és várom, hogy felébredjen. Kis, törékeny teste elveszik a kék kórházi, és a saját maga hozta rikitó zöld takaró alatt. Hasa szaporán emelkedik a levegővételnél, száján az oxigénmaszknak nincs is ideje levedleni a párát. Szemei alatt súlyos lila karikák éktelenkednek, amit csak még jobban kiemel élettelen, szinte már hamuszürke bőre. Megsimogatom kopasz kis fejét, aztán lassan, nagyon lassan rámemeli azokat a csodálatos szemeit.

 - Te vagy a Mikulás segédje? - lassan kotorja le a maszkját, hogy értsem mit mond. Kedvesen mosolygok rá, és bólintok. A kis karácsonyfa sárga égői, amit a mellette lévő polcra állítottak, kis élettel világítja meg a kisfiú arcát. Szemei felragyognak, és azonnal nekem szegezi a kérdést - Ugye, vonatot kapok?

 - Ha azt szeretnéd, kaphatsz vonatot - az eleje mindig nehéz. Visszanyelem a könnyeimet, és várok, amíg lassan felül.

 - Tudod, idén nagyon jó voltam. Anya szerint, amiért ennyire jól viselkedtem, kaphatok gőzmozdonyt, ami igazi gőzt pöfékel. Te láttál már olyat?

 - Még soha...

 - Ha reggel megkapom, megmutatom neked. Játszhatunk is vele, ha szeretnél.

 - Az nagyon jó lenne. De mit szólnál hozzá, ha már ma este játszanánk vele?

 - Azt nem szabad, csak reggel szabad kibontani az ajándékokat... Látod, mind ott vannak a nagy fa alatt - a kórterme végében egy nagyobb műfenyő állt, alatta becsomagolt dobozok várták, hogy reggel Jimmy kibontsa őket. 

 - A szabályokat néha megszeghetjük. Mi lenne, ha csak egyet bontanánk ki? Amelyiket szeretnéd!

 - Ugye nem árulsz el a Mikulásnak? - szemei vággyal csordultan nézték a legnagyobb dobozt, amit én tettem oda. Egy valódi gőzt pöfékelő gőzmozdony volt benne. 

Cinkosan bólintottam Jimmyre, aki a a dobozra mutatott. Az ágyhoz vittem neki, ahol az ölében, óvatos mozdulatottal tépte a papírt. A szemei csodálattal ragyogtak fel, és olyan gyengéden emelte ki a mozdonyt a papírok közül, mintha üvegből volna. Sokáig babonázva figyelte a kórterem hideg fényében csillogó fekete játékot, aztán komoly arccal felém fordult. Megértette az üzenetet. 

 - Fájni fog?

 - Nem, esküszöm.

 - A játékot is vihetem?

 - Persze, sőt! Több játékod is lehet még! - óvatosan fürkészett, amitől újra összeszorult a torkom. 

 - Anya és apa kinn alszik a szobám előtt, nem kéne szólnunk nekik?

 - Sajnos nem lehet.

 - De ugye nem lesznek mérgesek, amiért nem szólunk, hogy megyünk? Ugye?

 - Nem megyünk messze, mindig meglátogathatod őket, amikor csak szeretnéd.

 - De nem fognak látni...

 - Tudni fogják, hogy ott vagy - csendesen ízlelgette az információkat. 

Hihetetlen, hogy egy gyermek lelke mennyivel előbb érzékeli a véget. Szinte azonnal tudják, miért jöttem. Az a mérhetetlen energia, ami belőlük árad, minden alkalommal meghökkent. Egy gyermek lelke azonnal tudja, mi a helyes. Zokszó nélkül jönnek velem, aztán csatlakoznak a mennyhez, ahová törékeny lelkük tartozik. 

Jimmy figyelmesen fürkészte az arcom minden pontját, közben a mozdonyt szorosan magához szorította. A falióra lusta kattogása, és a kis karácsonyfa villódzó fényei vertek csak éket a szavak nélküli beszélgetésünkbe. Tudtam, hogy fél, de valahol mélyen megnyugodott. Három éve a fájdalomról szól az élete, bármennyire próbáljuk is megszépíteni. A teste már régesrégen feladta a küzelmet, csakis a lelke tartotta ezen a világon. 

Ma elbúcsúzott az is. Este vidám vacsorát költött el a családjával, még a nagyszülei is a szobájában voltak. Egy hete kapott kezelést, jóízűen falatozott, és néhány habcsókot is evett desszert gyanánt. 

A szülei nem véletlenül alszanak kinn. Bonyolult megbűvölni a tudatalattit, életük hátralévő részében pedig bűntudattal fognak élni de ahogy az ő lelküket is a fénybe segítem, Jimmy ott lesz mellettem, és mindent megmagyaráz nekik. 

Fél órát, vagy talán többet is üldögéltünk. Mélyet sóhajtva keltem fel, és a kezem Jimmy felé nyújtottam. Angyali mosolyt küldtem felé, ő pedig megindult felém. A felkelés nehezebb volt, mint hitte. A lábai csak nagysokára fogtak biztos pontot a padlón, aztán lassan felém indult, a mozdonyt egyik kezével még mindig a mellére szorítva. Bizalmas tekintettel nézett rám, aztán pici kezét óvatosan az enyémbe csúsztatta. Újra rá mosolyogtam, és megjelent mögöttem a szemetgyönyörködtető ragyogás. Ámulattal fordult a fény felé. 

Az egész alig tartott néhány percig. A fénysugarakon a kapukig lépdeltünk, ahol az én feladatom elvégeztetett. Először nem akarta elengedni a kezem, de a kíváncsisága győzött. Szorosan ölelt magához, törékeny kis teste szinte összes csontját éreztem, aztán immáron egyedül begyalogolt a fénybe, oda, ahol már én sem láthattam.

Végre szabad utat engedhettem a könnyeimnek. A ragyogás szertefoszlott és én újra a kórteremben voltam, már csak a kis Jimmy testével. Az arcán béke, és angyali mosoly jelent meg. Vonásai kisimultak, a vonatot szorító keze ellazult. 

Csókot nyomtam a homlokára, aztán hazaindultam. 

¤¤¤

Kedves olvasó!

Karácsony alkalmából szeretnék egy újdonsággal kedveskedni. Tudom, nagyon régen eltűntem, de az egyetem, a munka, és egy családi költözés is közbejött, szóval semmi esélyem nem volt semmit tenni a blogokkal. 

Remélem, a bevezető elnyeri a tetszésetek, és visszatértek, addig is szívem minden szeretetével kívánok kellemes ünnepeket!

love, Eliza